Teljesen máshogy történt minden, mint ahogy elképzeltük. Mikor írtam Mei-linnek, hogy szeretne-e felköltözni, másnap délelőtt felhívott apu, hogy inkább vegyünk egy lakást, ne menjünk albérletbe. Mióta először szóba hozták, azóta tiltakoztam ellene, de végül beláttam, hogy van értelme. Így írni kellett Mei-linnek, hogy nem tud velünk összeköltözni, mert akkor maximum 3 szobásat veszünk, szegényt nagyon letörte a hír, pedig úgy néz ki, összejön neki egy könyvkötő tanfolyam, azon tanakodott, hogy inkább arra menjen, vagy hagyjon mindent a fenébe és költözzön fel, de mire döntött volna, hogy jön, addigra mi már a vásárlás mellett döntöttünk.

Óriási volt a nyomás, azt akarták, hogy minél hamarabb vegyünk egyet, de ebben igazat adtam a mostani főbérlőnknek, nem szabad az ilyet elkapkodni. Anyuék meg már az elsőnél leragadtak, aztán a másodiknál, alig tudtam őket lebeszélni. Újra világvége érzésem volt, a minden összeesküdik dolog, megint még jobban menekültem volna a legmesszebb lévő emberek nem lakta helyre. Ha már veszünk, akkor annak olyannak is kell lennie, amiért érdemes pénzt kiadni, de néhány nap alatt képtelenség a legjobbat megtalálni. Feljöttek anyuék, hogy na, az lesz a jó, amit előző nap megnéztem, pedig én nem akartam, hogy az legyen. De végül le tudtam őket beszélni. Az is benne volt a dologban, hogy március 16-án költözni kell, tehát addigra üresnek kell lennie a lakásnak. Megnéztük azt a lakást, ők is rájöttek, hogy rossz döntés lenne, útközben megbeszéltük, hogy akkor inkább menjünk addig másik albérletbe. Másnapra lebeszéltünk egy lakásnézést, ami igaz, hogy júniustól lenne csak költözhető, de majdnem minden feltételnek megfelel. Itt aludtak, megnéztük másnap. Csak egy elválasztó falat kell felhúzni az egyik szobához és oké. Úgyhogy ma voltam a Földhivatalban megnézni a tulajdoni lapot, hogy minden oké-e vele. Alig találtam oda, itt a házszámozás nagyon rosszul van megoldva, ide-oda ingáztam az út két oldala között, míg végül megtaláltam, de odaértem időben.
Anyuék már azzal a szándékkal veszik a lakást, hogy majd egyszer felköltöznek ide. Hozzám. Emlékeztettem anyut, hogy én viszont nem tervezek itt maradást.

Persze én, mint a legapróbb dolog megvétele után is, bepánikolok, hogy jót választottam-e, jó lesz-e, nem fogom-e megbánni. És hát ez mégis csak egy lakás. Elég végleges dolog, amit nem lehet évente lecserélni, ha megunja az ember. Mert az ember mindig azon gondolkozik, hogy biztos van jobb is. De ha felhozom a pozitív dolgokat is mellette, akkor kicsit megnyugszom. És nem szabad telhetetlennek sem lenni. Most már egészen örülök neki.

Aztán most, hogy két és fél hét múlva költözni kell, nem tudjuk, hogy milyen albérletet keressünk, mert Kaori lehet, hogy kiutazik külföldre, lehet, hogy nem. Úgy volt, hogy vasárnap hívják, hogy mehet-e, de még eddig semmi.

Voltunk groove-on, de Alya végül nem tudott jönni. Nem volt egy nagy szám, attól jobban kifáradtam, mikor hazafelé jöttünk, mert a buszmegállóra nem volt kiírva az az éjszakai járat, amivel haza kellett volna jöttünk és ezért az egyel korábbi megállóban a visszafelé vezető buszra szálltunk fel. Néhány megálló után jöttem rá, hogy ellenkező irányba megyünk, leszálltunk, vártunk egy buszt, felszálltunk, de hamarabb szálltunk le róla egy megállóval, mint kellett volna, úgyhogy sokat sétáltunk hazáig.

Képeket is kéne már felpakolni, de maaaajd...